Az utolsó falevél [antikvár]

'MFh í i'-i i M ! ! í' ." ^^vríVl ' f m i' j.'' m- . 'Mi 'lÜ |Ü í ¦ í 1 ¦} V í i ' . S r ,!¦'.>1 í ' i 11' li f' li ' ¦ . 1 ,V i'' i ' 1 'J ^Az iiitolsdP^ícvcK ^ Fáradt tekintetével kétségbeesetten nézte a hatalmas juharfát, amelyet a klinika második emeleti kórtermének széles ablakából is látni lehetett. Néhány hónapja itt feküdt a felesége, a legsúlyosabb betegeknek fenntartott szobában. Az ősz már nekilátott narancsvörösre színezni a juharfa leveleit. Egyiket a másik után. Aztán a levelek elkezdtek hullani. A fa sóvárgó karokként nyújtotta az ég felé csupasz és sötét ágait. - Az utolsó falevél - mondta a haldokló asszony -, amikor az utolsó levél lehull, én is meghalok. Nagyon gyenge volt, éppen csak annyira tudta felemelni a fejét, hogy az ablak felé pillanthasson. Reggeltől estig a fát figyelte, szorongva, mert úgy érezte, minden egyes lehulló levéllel az ő életereje is egyre fogy. Végül a fán már csak egyetlen egy falevél maradt. Az asszony jól látta a kórházi szoba ablakán át. Egy éjjel rettenetes vihar söpört végig a városon, fákat, hirdetőoszlopokat, jelzőlámpákat kidöntögetve. Hajnalban az asszony úgy érezte, hogy eljött élete utolsó napja. Az ablak felé fordult. De csoda történt, mert a falevél, az utolsó falevél még mindig ott volt! Szembeszállt a viharral! És győzött! Az asszonyt a remény hulláma öntötte el. Dacos, vad erő járta át: ha a törékeny kis falevélnek sikerült