Az isztambuli fattyú [antikvár]

Első fejezet FAHÉJ Akármi hullik is a fejedre az égből, hadd hulljon, káromkodnod nem szabad. Ez az esőre is igaz. Akármi esik is rád fentről, hadd essen, el kell fogadnod. Akármilyen durva legyen is az a zápor, dermesztő az a hóvihar, amit a felhők nekünk, lentieknek szánnak, nem szidalmazhatod. Ez az élet rendje. Ezt mindenki tudja. Még Zeliha is. Persze hogy tudta. Ezen az első júliusi pénteken, dacolva a dugóval, ment a járdán és aggódott, hogy már régen lekéste a megbeszélt időpontot. Ajkai megállás nélkül mormoltak, csak mondta, mondta, ami a száján kifér. Káromkodott és átkozódott; szidta a törött utcaköveket, a magas sarkú papucsát, a férfiutánzatot, aki a nyomába szegődött, az őrültként dudáló sofőrök hadát, akik pedig nyilván tudták, hogy ez az éles ricsaj nem ja-vít a helyzetükön. Átkozta az egész oszmán dinasztiát, mely annak idején meghódította a várost, az istenverte, nyomorult Konstantinápolyt, de a hibáiból évszázadok alatt sem tanult, és az esőt, igen, ezt a nyavalyás nyári esőt átkozott mindent szépen sorban. Az eső kínszenvedés ebben a városban. A világ más részein valószínűleg majdnem mindenkire és mindenre áldásként érkezik - a termésre, a növényekre, az állatokra, és ha némi romantikával nézzük, főleg a szerelmeseknek jön jól. Isztambulban azonban nem így van. Itt másfélék a dolgok. Nekünk az eső sem áldást nem ( ! 1 §