Az Isten háta fekete 3 [antikvár]

átat fordítván az alvó emberpár egyenletes szu- szogásának, kint az udvaron, a félrefordított fejjel bámészkodó gerlék között fejemre borítva a hideg vízzel telt dézsát, majd törülközőmmel vörösre dörzsölve magam - munkához láttam. Mint mindig. Oktalan, kiröhögni való paraszt, aki menjen úri szokásaival a francba, azok nem is úri szokások, hanem kelekótyaságok, miként azt János, az igazság birtokában fölényesen kifejtette: „Az úr beugorhat ágyából a fürdőkádba, reggeli előtt nem fog térdig tapiskolni a lóganéban, a disznószarban, de te minek csutakolod le magad hajnalban? Talán a trágya nem állja a szagodat?" Mikor munkámba merülve hallani véltem János rég elhangzott kötekedését, mintha az is a tengeren túlról érkezne; nem bosszankodtam miatta. Egyenesen jókedvem támadt tőle. Hirtelen gondolattól hajtva a filagória körül letéptem hat-hét szál szegfűt, az első, kezembe akadt kancsóba vizet tettem, ráállítottam a szabászasztal közepére, a virágok kihajlottak belőle fejükkel bókolva (mint az ószövetségi József kévéjének kalászfejei). Édesanya visszafordult a tűzhelytől, ahol a tejet forralta, én pedig nézve tiszta kötését a fején (nem ütött rajta át a vérmaszat), hasonlónak éreztem anyámra néző tekintetemet. Frissnek, tisztának. - Milyen nap van ma? - kérdezte Édesanya, és belepirult a virágos kancsó megpillantásába. - Magának szedtem - mondtam esetlenül. - Örüljön neki. Ekkor lépett be apám. Csupán utolsó szavaimat hallhatta, akár azt is hozzáragaszthatta magában: „Az a fő, hogy él!" „Fő, hogy túlélte!" Anyámnak annak kell örülnie. De Édesanya kislányos büszkélkedéssel mutatott a kancsóra: 5