Az igazi nevem [antikvár]

Előszó Életem java részét Moszkvában éltem le. Hétszer váltottam lakást: egy tizenhat négyzetméteres szobánk volt legelőször a hét családdal megosztott társbérletben, végül pedig önálló lakásunk lett az irigyelt moszkvai kerület íróházainak egyikében. „A társbérlet maga a keresztényi élet" - ejtett el egy megjegyzést idős barátnőm, aki a hatvanas évek elején tért vissza Oroszországba az emigrációból, és életében először látott társbérleti lakást. Nem állítanám, hogy a társbérletben kifejezetten a keresztényi életről szerezhető tapasztalat, de arra nagyon is jól emlékszem, hogyan lehet élni és szocializálódni az összepréselt lakótársak fullasztó közegében. Moszkvai lakhelyem ugyanabban a negyedben van, ahová jó száz évvel ezelőtt a nagyapám felköltözött Szmolenszk-ből a íiatal feleségével. Akkoriban ez a kerület még külváros volt, most viszont már-már központnak számít. Azt terveztem, hogy itt maradok életem végéig, de hát - ahogy a mondás tartja - ember tervez. Isten végez. Berlinbe költöztem, Európa legnyugodtabb, legkényelmesebb, legélhetőbb városába. A mi kerületünk - a ledöntött berlini fal helyén - viszonylag új, meglehetősen „sarkosra" tervezve, csak a mellettünk kanyargó folyó kölcsönöz némi bájt mértani formáinak. Tágas, kétszobás lakásban lakunk a férjemmel, Andrej Kra-szulin festőművésszel. Az egyik szobát Andrej berendezte műteremnek: a padló papírokkal teleszórva, a falakon rajzok,