Az idő háborúja [antikvár]

Két dobbal őgyelgett Jüan a Schelde partján - a sajátja a bal csípőjére volt hanyagul odavetve, a másik, amelyiket kártyán nyert, a vállán lógott -, amikor egy újonnan érkezett hajó vonta magára a figyelmét, mely az imént hurkolta vastag köteleit a kötélbakokhoz. Ahogy a délutáni eső csendesen dobolt a dob bőrén, melyet alig-alig fedett a kalapja karimája, minden olyan ködösnek tetszett neki, ködösnek, aminthogy már az is volt a kantinos cimbora pálinkájától és sörétől, akinek a szekere ott füstölgött minden tűzhelyével, egy kissé lejjebb, a lóistállóvá átalakított lutheránus templom közelében. Az már szentigaz, hogy valami szomorúság ült annak a hajónak a bordái közt, úgyannyira, hogy a csatornák párája mintha onnan áradt volna kifelé, akár a balsors lehelete. A vitorláit penész-színű vásznakkal foltozták meg, a vitorlakeresztrudakat moha, a kötélzetet növényi bolyhok borították, és a javítatlan oldalfalakról döglött algák rongycsomói csüngtek. Itt-ott egy-egy csiga ült, mint egy csillag, szürke rózsa vagy gipszérme, a távoli tengerek növényzetében, amely barnásra-feketészöldre rothadt a sötét falak közt álló vizek hidegében. A beesett arcú, fogatlan és karikás szemű tengerészek kimerültnek látszottak, mintha skorbutban betegeskednének. Az imént oldották el annak a révkalauzbárkának a köteleit, amely a mólóhoz vontatta őket, de a mozdulataik nem fejeztek ki örömet, még a kocsmák kigyúló fényei sem derítették föl a tengerészeket. Mintha a legénységet is úgy furdalta volna a lélek, mint a hajót, mintha viharban káromolták volna az Úr Szent Nevét, mindenesetre most oly kedvetlenül teker-