Az ember földje [antikvár]

1. A repülőgép alatt a dombok már belevájták árnyékuk barázdáit az alkony aranyába. A síkságok fényleni kezdtek, méghozzá apadhatatlan fénnyel, mert ezen a tájon sosem szűnnek meg ragyogni, ahogyan tél múltán nem szűnnek havat ontani. És Fabien, a pilóta, aki a patagóniai postát hozta délről Buenos Aires felé, ugyanazokból a jelekből vette észre az este közeledését, amelyekből egy kikötő vize is megsejti azt: a tiszta nyugalomból, a békés felhők alig látható, könnyű redőiből. Egy hatalmas, boldog kikötőbe érkezett. Ebben a tökéletes nyugalomban úgy érezte magát, mint egy komótosan sétálgató pásztor. A patagóniai pásztorok kényelmesen baktatnak egyik nyájtól a másikhoz; ő egyik várostól a másikig haladt, az apró városok pásztora volt. Kétóránként találkozott eggyel-eggyel, a folyók partjain ittak, vagy mezőiken legelésztek. Néha, száz kilométeres, a tengernél is lakatlanabb pusztaság után, eldugott major fölött suhant el, amely a prérik hullámzásában mintha visszafelé haladt volna terhével, lakói életével. Egy szárnybillentéssel köszöntötte ezt a hajót. „San Julián a látóhatáron; tíz percen belül leszállunk."