Az éjjeli hatos köre [antikvár]

Borítói kopottasak, karcosak, hátsó borító belsején bélyegzőnyomattal.
Ez meg mi morogta Berci. Csondhideg idő volt, már beállt az újév, a híd zúzmarás korlátjához szabályosan odaégett a bőr. Berci hosszú percek óta bámulta a vizet, ő volt az egyetlen élő a láthatáron. Kihaltnak tűnt minden. Pedig nagy volt a jövés-menés mögötte, egymás után szaladtak el az autók, át Budára vagy Pestre. A szélvédők mögött újra és újra csak ez a hosszú, kaftánszerű kabátban előregörnyedő alak jelent meg, aki órák óta ugyanabban a pózban nézte a vizet, fején a bordó sísapka, mint egy összeomlott vár. Meg a híd szürke pillérei, ahogy gyorsan végigperegnek. Ez meg mi, szólalt meg Berci, és egy csapásra eltűntek az autók, a hideg. Még jobban előregörnyedt, mellkasát a korláthoz nyomta. Mintha csak úgy hátravetette volna magát a vízbe, széttárt karokkal egy ember úszott lefelé a Dunán. A hátán feküdt, öltözéke szétzilálódva lengte körül: megduzzadt az inge, a nagykabát szárnyai kétoldalt gyűrötten szétterültek a víz alatt, a nyakkendő pedig bizonytalanul lebegett a bal arca mellett. A Margitsziget jobb oldala felől, nyugodt tempóban, mozdulatlanul távolodott befelé, a folyam közepe felé. (Ez mi volt, mi a szar volt ez. Berci megfordult, aztán vissza, a víz felé. Ez meg mit jelentsen.)