Astarte temploma [antikvár]

Részlet a könyvből: A levegő kristályhegyein megindult a fehér tűzlavina. Zúgva, dübörögve zuhantak az ébredő utcákra a fénytömegek. A város kitúrta magát a a sötétségből és nyöszörgött, mint a beteg, kinek vérző sebe ujból megnyilt a kötés alatt. Az éjszaka fekete gyolcscsal kötözgette be a sokféle sebből vérző világot; ami fájt, elzsibbadozott és megenyhült, most majd megint fájni fog. Kund Dániel még semmit se látott a sebnyitó világosságból. Az ablakon le voltak eresztve a redőnyök és a szempillái makacsul tapadtak egymáshoz, mint a csukott ablakok. Jól esett neki a sötétség és a sötétben a gondtalan lustálkodás. Egyszerre úgy érezte, mintha éppen a feje fölött hasadt volna ki a nap izzó tüzeléssel. Fölrebbent és az asszonyát látta, amint mosolyogva föléje hajol. - Vigyázz! - kacagott az asszony, - mert most mindjárt megfojtalak. Kund Dánielt elöntötte a forróság. A lelkéből még nem páráztak ki az éjszakai ködök és megint ugy érezte, hogy eleven parázson fetreng, mint egy részeg tűzisten...