Arszenyij atya II. [antikvár]

Védelmező Hadvezérnőnk Sokáig maradtam a barátnőmnél. Teljesen belemerültünk a beszélgetésbe. Az órámra pillantottam: éjjel tizenegy volt. Gyorsan elbúcsúztam és elindultam az állomásra. Nem kellett sokat gyalogolnom, egy darabig a nyaralók közötti kis utcákon kellett menni, és aztán csak az állomás előtt egy részen, körülbelül hét percig az erdőben vezetett az út. A hold fogyóban volt, az éjszaka sötét, azt mondtam, nem kell elkísérni, és futásnak eredtem. Mind bátrak vagyunk fiatalon. Mentem, és közben arra gondoltam: anyám mérges lesz, hogy későn jövök, holnap meg fel kell kelni a hajnali misére, aztán meg rengeteg dolgom lesz. Gyorsan mentem, végigfutottam az utcákon és beértem az erdőbe. Sötét volt, homályos minden, és persze féltem, de semmi baj, az ösvény széles volt és nem egyszer jártam már erre. Éreztem, hogy közeledek az otthonomhoz, a közelben pedig sehol egy ember. Hirtelen valaki hátulról megragadta a kezem, és valamit a fejemre hajított. Próbáltam kitépni magam, kiáltani akartam, de egy kéz valami ronggyal betapasztotta a számat. Küzdöttem, vergődtem, próbáltam belerúgni a támadóimba, a fejemet érő ütéstől azonban néhány pillanatra megbénultam. Levonszoltak az ösvényről, levették a fejemről azt az anyagot, később megértettem, hogy egy zakó volt, de a szám még mindig be volt tömve azzal a ronggyal. Egy férfihang ezt mondta: - Ha sikítasz, kinyírunk! - és akkor egy kés jelent meg a szemem előtt. - Feküdj le, te liba, ha nyugton maradsz, nem ölünk meg. Nézem ezeket az embereket: egyikük alacsony, a másik magas, és mind a kettőnek borszaga van.