Apostol [antikvár]

...Vasúti megálló a mezőn. Csúf komor kockaépület az őszi szemergésben. Három satnya akác. Féloldalra roggyant raktárépület, sarkig kivágott ajtókkal. És néhány kavicsvagon rozsdásan, korhadtan, félretolva az egyetlen holtvágányon. Talán a román államvasutak megalapítása óta vesztegelnek sorsukra hagyva. Mint minden az 1908-as Romániában, két évvel a világraszóló jubileumi kiállítás - és egy évvel annak utójátéka, a parasztfelkelés után. Mindent elárasztott a lankadt közöny. Minden elmerült a komor ködben, amely nemcsak az ősz köde immár, hanem fullasztóan megülepszik az agyakon is. Egy nagybajuszú férfiú, második bajusznak beillő, bozontos szemöldökére húzott piros sapkában, rekedten kiáltozott a mozgóposta felé. Tenyeréből tölcsért formálva igyekezett felfogni a választ. Nem hallotta, nem értette, vagy nem elégítette ki a felelet, mert dühösen elindult arrafelé a fekete latyakban, a szennyes vizű tócsákon keresztül. A vendégmarasztaló sárban csak úgy cuppogtak reklámnak is beillő óriási sárcipői. „No, nézd! A «Triunghi» sárcipők reklámembere!" - élcelődött magában Nicolae Apostol. Fiatalos jókedve azonban egy-kettőre elpárolgott. Sehol senki, aki tréfáját meghallgassa. Sehol senki, aki vidám mosolyára vidám mosollyal felélne.