Anyám szerint [antikvár]

Prológus Anyám február utolsó napján halt meg. Reméltem, hogy elérjük a márciust, mert mindig az a hónap volt a feloldozás. Már csak egy nap hiányzott hozzá. Hatvan év alatt sem sikerült jó viszonyt kialakítanom a februárral. Ami azért igen vicces, mert abban a hónapban születtem. így annak elvileg jónak kéne lenni, nem igaz? De nem. Február egészen egyszerűen nem akart erről tudomást venni. Viszont legalább néhány nappal rövidebb, mint a többi hónap. Ez is valami Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy már-már hagyományosan nem jövök ki jól az év végével, és az év első hónapjával sem. Hároméves sem vagyok még, amikor kiveszik a vakbelem. December huszonharmadikán. Késő este, ügyeletben. Hogy egyáltalán lehetnek-e egy hároméves gyereknek emlékei egy ilyen estéről meg az elkövetkező napokról, fogalmam sincs. Nekem vannak. A folyosón még látom anyám és apám rémült arcát elsuhanni, ahogy a beteghordó szalad velem a műtőbe, én az ölében fekszem meztelenül, aztán hirtelen