Amikor minden véget ér [antikvár]

PROLÓGUS Leila körülnéz a tárgyalóteremben. Csak az a néhány sajtómunkás moccan, akik engedélyt kaptak a megjelenésre, tollúk fürgén firkantgatja a gyorsírás jeleit, minden szót papírra vetnek, amit a bíró mond. Mindenki más mozdulatlanul figyel és vár. Leilának az a furcsa érzése támad, hogy megállt az idő, s úgy egy év múlva talán majd felébrednek, és még mindig itt ülnek ebben a teremben, várják az ítéletet, amely sokak életét megváltoztatja. Leila nyel egyet. Ha neki ilyen nehéz, milyen elképesztően nyomasztó lehet Pipnek és Maxnek végighallgatni a bíró szavait? Tudni, hogy néhány másodperc múlva kiderül, mi lesz a fiuk sorsa A szünet előtt Max és Pip Adams a hosszú pad két végén foglalt helyet, jogi képviselőik mögött. Most is ott ülnek, de már kisebb köztük a távolság, olyan közel, hogy meg is érinthetnék egymást. Leila figyel, és ahogy közeleg a döntéshozatal, észleli a változást. Azt nem tudná megmondani, hogy Max mozdult-e elsőnek vagy Pip. Abban sem lehet biztos, hogy egyáltalán tudatában vannak-e a mozdulataiknak. De azt látja, hogy két kéz lassan megindul a senki földjén, és végül megtalálják egymást. Dylan szülei fogják egymás kezét. A bíró beszél. És a terem lélegzet-visszafojtva figyel.