Amikor elhagytak [antikvár]

Egy áprilisi délutánon, alighogy megebédeltünk, a férjem bejelentette, hogy elhagy. Éppen az asztalt szedtük le, a gyerekek a másik szobában veszekedtek szokás szerint, a kutya a fűtőtest alatt horkolt. Azt állította, hogy össze van zavarodva, hogy pocsék órák vannak mögötte, kimerültnek, csalódottnak és talán gyávának is érzi magát. Hosszan beszélt házasságunk tizenöt évéről, a gyerekeinkről, és hozzáfűzte, hogy igazán nem tehet szemrehányást sem nekik, sem nekem. Roppant összeszedett volt, mint mindig, csak jobb kezének széles gesztusai árulták el, ahogyan gyerekes grimaszokkal magyarázta, hogy mintha belülről halkan arra buzdítaná valaki, menjen máshová. Majd kijelentette, hogy a történtekben egyedül ő a hibás, és a hátam mögött óvatosan bezárta az otthonunk ajtaját, otthagyott megkövülten, a mosogató előtt. Egész éjjel töprengtem a franciaágy tágas magányában. Akárhányszor gondoltam is végig a kettőnk kapcsolatának közelmúltbeli történéseit, nem sikerült valódi válságjelekre bukkannom. Jól ismertem, tudtam, hogy nem forrófejű, hogy az otthona és a családi szertartások létfontosságúak a számára. Mindent megbeszéltünk, még mindkettőnknek jólesett, amikor szeretkeztünk és csókolóztunk, néha úgy mókázott velem, hogy könnyesre nevettem magam. Lehetetlennek látszott, hogy csakugyan el akar menni. Utóbb, amikor az is eszembe jutott, hogy egyetlen kedvenc darabját sem vette