Álruhában [antikvár]

MEGHAJLÁS Apám halálával kezdődött minden. Amikor a húgom, akinél utolsó hónapjait töltötte, könnyben úszó szemmel, könyörögve nyomta kezembe a jóformán alig elkezdett matematikatörténeti méltatást, illetve a hozzá összehordott, elárvult dokumentációt: fejezd be te, nagyon kérlek, mért annyira szerette volna, ha időpontra elkészül vele! Mindössze néhány nap maradt még hátra a szerkesztőségi terminusig. A temetés hangulatában nem volt szívem nemet mondani, s szó nélkül magamhoz vettem a paksamétát. Amikor pedig már nálam volt, nem mertem elpanamázni, s jöttem rá, hogy önként sétáltam be a női eszességgel fölállított csapdába. Így született meg első „álruhás" művem, amelyet a más gondolatvilágába, nyelvhasználatába, érvrendszerébe, élményrétegeibe és identitásába öltözötten követtem el, meglehetősen gyötrő szülési kínok közepette. Most már elmondhatom: izgalmas alkotói kaland volt a más bőrébe, koponyája mögé képzelnem magamat. Nem telt el sok idő, és szintén bizonyos kényszerítő körülmények hatása alatt (szűk terminus, fogalmazási görcsök feloldása), magnós beszélgetések alapján, majd a vallomást tevő szerző hathatós utócsiszolási közreműködésével, mintegy a cél érdekében cselekvő szürke eminenciásként igyekeztem rendre megfelelő formába önteni egy-egy élettapasztalat, kalandos vállalkozás, életreszóló kudarc, titokzatos tragédia belső erővonalait. S miközben a mások bőrébe-sorsába öltözötten éltem, egyúttal óhatatlanul belevittem az írásba a magam tapasztalatát, világlátását és gondolatteremtő nyelvi fordulatait. Magamnak is feltettem már a kérdést, hogy miért nem vállaltam saját nevemen az interjúformát. Mi értelme volt ilyen álságokhoz folyamodni?