Bővebb ismertető
„A valóság a legtöbbször szomoru, néha rettenetes; boritsunk tehát rá virágot, hogy az álom megszépithesse életünket" — irta a huszéves Zola, Victor Hugo és Alfred de Musset hatása alatt. Ettől a hatástól, minden törekedése ellenére, soha se tudott megszabadulni és hogy élete végéig mindig magában hordta nemcsak a lírikust, hanem a romantikust is, valamennyi regényéből kimutatható. Innen hajlamossága a tulzásra, a nagyitásra. De ha ez a hatás legyőzhetetlen volt is, irodalmi működését igazság-szeretete és az a meggyőződése irányította, hogy a valsóg olyan alap, amelyről semmiféle müvész nem térhet le. Ezért tartotta szükségesnek a romantikus iskola tulzásai ellen való tiltakozást, a „naturalizmus"-t. Ha igaza van egyik-másik birálójának és a „naturalizmus" szó a látott dolgoknak olyan pontos tükrözését jelenti, aminőt a fény-kép mutat, Zola jóformán csak elméletben volt naturalista; legalább is: volt akárhány elődje és követője, aki jobban ragaszkodott a valóság pontos rajzolásához, mint ő. Egyéniségének jelentőségét nem itt kell keresni.
Zola hitt a haladásban és abban, hogy ez idővel jobbá és boldogabbá fogja tenni az embert. Hitte, hogy a tudomány vívmányai enyhíteni fogják a szenvedést és lassan-ként ki fogják irtani a bűnt. Ugy találta, hogy az élet a sok baj meg szerencsétlenség ellenére is szép és reménységgel teli, mert rendíthetetlen optimizmussal bízott abban, hogy a tudás növekedése, a felvilágosodás, a civilizáció elterjedése meg fogja javítani az emberiség sorsát.