Bővebb ismertető
1.
Lilát öt évvel ezelőtt, 2005 telén láttam utoljára. Reggel volt, sétáltunk az országút mentén, de, ahogyan már évek óta, nem volt meg köztünk az összhang. Csak én beszéltem, emlékszem: Lila dúdolgatott, köszöngetett mindenkinek, egyesek vissza se köszöntek, és csak nagy ritkán kiáltott közbe valamit, aminek nem sok köze volt ahhoz, amiről beszéltem. Sok csúnya dolog történt az évek alatt, néhány szörnyű is, és ahhoz, hogy újra rátaláljunk a kölcsönös bizalomra, meg kellett volna osztanunk egymással titkos gondolatainkat, de nekem nem volt erőm szavakat keresni, Lilának talán igen, de neki meg kedve nem volt, nem látta értelmét.
Mindenesetre én nagyon szerettem, és amikor Nápolyban jártam, mindig próbáltam találkozni vele, pedig, el kell mondanom, egy kicsit féltem tőle. Nagyon megváltozott. Mindkettőnket utolért már az öregség, de miközben én harcoltam a kilók ellen, ő továbbra is csont és bőr maradt. Rövid haja volt, maga vágta, galambősz, de nem azért, mert így tetszett neki, hanem mert nem érdekelte. Roppant megviselt arcán egyre inkább kiütköztek az apja vonásai. Idegesen, szinte rikoltozva nevetett és túl hangosan beszélt. Folyamatosan gesztikulált, olyan heves elszántsággal, mintha ketté akarná vágni a házakat, az utat, a járókelőket, engem.
Az iskola környékén jártunk, amikor a hátunk mögül felbukkant egy számomra ismeretlen fiatalember, és lihegve
15