Acél [antikvár]

Alsó lapélei enyhén kifakultak, utolsó lapján "szépséghibás" feliratú korábbi bélyegzőlenyomat.
A fiatal Silvia Avallone első regénye az elmúlt hónapok egyik legnagyobb könyvszenzációja volt Olaszországban. Az Acél az Elba szigetére néző, toscanai Piombinóban játszódik, a "Sole mió"-s Itáliához azonban nem sok köze van. A helyszín a város iparnegyede, ahol nyáron a bénító forróság, télen pedig a kongó üresség és a szitáló eső miatt nem történik semmi. Az itt élők hozzászürkültek az őket körülvevő acélgyárhoz, a lerobbant bérházrengeteghez, a koszos és olajos tengerparthoz. A felnőtt férfiak és huszonéves fiaik valamennyien az acélgyárban dolgoznak, a feleségek pedig harmincévesen már dagadt lábakkal, fásultan végzik a háztartási teendőket. A két főszereplő azonban, a "tizenhárom-majdnemtizennégy" éves Anna és Francesca, ugyanazt érzi, amit a korukbeli kamaszok valamennyien: hogy most kezdődik az élet, és övék a világ. A végtelen boldogsághoz már nem is kell több, csak hogy betöltsék a tizennégyet, részt vehessenek a nyári ünnepen, először lefeküdhessenek valakivel és eljuthassanak a napfényben fürdő szemközti szigetre. Vajon sikerül-e megúszniuk mindazt, ami sokkal nagyobb valószínűséggel vár rájuk? A kérdés tulajdonképpen kérdés marad. Az olvasót azonban a regény kérdőjelei is gazdagítják. Kamaszregénynél jóval több: lebilincselő sodrású, váratlan fordulatokban és erotikus intermezzókban, miniatűrszerű pontossággal kidolgozott jellemrajzokban gazdag, eleven lüktetésű mű ez. Egy vadonatúj, furcsa korosztály furcsa látlelete Itália sötétebbik feléről.