A zsidó háború [antikvár]

A palatinusi római császári patotának Kr. után 75-ben érdekes vendége volt: egy jeruzsálemi zsidó teológus és történetíró, Flavius Josephus, Vespasianus császár és Titus herceg barátja. Ez a férfiú megtalálta a kiegyezés útját zsidóság és rómaiság közt: meggyőződéses zsidó tudott maradni, holott minden idegszálát át- meg átitatta a hellenisztikus műveltség. Harminchétéves volt ebben az időben s máris hősi és regényes élet volt mögötte. Volt már tudós professzor, hadvezér, várparancsnok, hadifogoly, s miután cselekvő részese volt népe hősi harcának és tragédiájának, most a császári palota fényében a zsidóság és rómaiság ellentéteinek kiegyenlítésén munkálkodott, páratlan politikai érzékkel és tehetséggel. Öt éve mult már a szörnyű eseménysorozatnak, amelyben egy fanatizált zsidó hadsereg, s benne Flavius Josephus nekitámadt a világbíró kolosszusnak, Rómának, s a Makkabeusok hősi elszántságával vérzett a függetlenségért akkor, amikor minden kis és nagy nemzet versengve kereste Róma barátságát. Valóságos vallásos hit volt ebben a korban, hogy az istenség Rómát rendelte a világ urának és ha imitt-amott a birodalom határain berzenkedett is egy-egy rakoncátlan nép vagy néptörzs Róma uralma ellen, a józan belátás vagy a légiók kardja, és lándzsája hamarosan észretérítette. Flavius Josephus azóta felismerte, hogy a kis népek csak úgy őrizhetik meg függetlenségüket, ha megbújnak Róma szárnyai alatt a Pax Romana fényességében. Ezért szánta és bánta szabadságharcos múltját s a császári palota kényelmében és rómaiságának forró napjaiban igyekezett történelmi szempontból is megmagyarázni egykori téves álláspontját.