A veszteség [antikvár]

Ulrich Martens idegenvezető. Városnéző busszal járja a nagy nyugatnémet kikötővárost, szellemesen magyarázza a turistáknak, mit látnak éppen. Sűrűn megmagyarázza azt is, ami nem látszik, mert a műemlékhomlokzatok mögött van. Ahogy számos lényeges jellemző homlokzatok és homlokok mögött van. Martens pompásan beszél, cseveg. Nyughatatlan fajta: sok munkahelye volt már, mert mindenütt ideiglenes akar lenni, senkihez sem akar igazán kötődni. Aztán az agyában megpattan egy ér, az agyembólia megfosztja a beszéd képességétől, részben a szavaktól is. Írni sem tud. A kommunikáció lehetőségeit elvesztve, senkivel sem tud kapcsolatot teremteni. Nagy kór- és lélektani pontossággal megírt regény ez, és mert európai hírű írója mestere az élvezetes képeknek, epizódoknak, fordulatoknak, olvasmányos történet is. Kinek van igazán köze a hőshöz? Ki ismer kit? Ki ért szót kivel? Ki, mikor értett, ért félre egy emberi közlést? Hány - tünetmentes - agyembóliás jár-kel a világban, és képtelen kommunikálni? Hányféle gátlást, titkolt sérelmet, hűvös érdeket nincs az embernek ereje kimondani? Mennyi a jól nevelt leplezkedő beszéd? A jól nevelt hallgatás? Az író emberi sorsok, drámák egész sorát tárja föl, a kommunikációveszteség mai tömegkórjára figyelmeztet, miközben gyorsan pergeti Ulrich Martens kórtörténetét.