A város és a kutyák [antikvár]

— Négy —¦ mondta Jaguár. Az arcok megenyhültek a villanykörte halvány fényében, mely a bura néhány tiszta foltján át derengett a helyiségben, a veszély megszűnt mindegyikük számára, kivéve Porfiro -Cavát. A kockák nem mozdultak, hármat mutatott az egyik, egyet a másik, fehérségük virított a piszkos padlón. — Négy — mondta újra Jaguár. — Ki az? — Én — mormolta Cava. — Négyet mondtam. — Igyekezz — felelte Jaguár. — Tudod, balról a második. Cava megborzongott. A mosdók a körlet végében voltak, vékony faajtó választotta el őket a hálótermektől, ablakuk nem volt. Az előző években a tél csak a kadétok hálóterméig jutott el, a repedéseken meg a betört ablakokon át, de az idén vadabb volt, és a kollégiumnak szinte egyetlen zuga sem maradt rejtve a szél előtt, mely éjszakánként átjárta a mosdót is, eloszlatta a napközben felgyűlt bűzt, és lehűtötte a langyos levegőt. De Cava a hegyekben született, ott is élt, megszokta a telet; félelmében lett libabőrös. — Befejeztétek? Mehetek aludni? — mondta Boa; nagy darab, mély hangú fiú volt, busa fejét hosszú, zsíros hajfürtök borították, álmos szeme egészen elbújt parányi arcában. A szája nyitva volt. Előreugró alsó ajkáról szivarcsutka lógott. Jaguár megfordult és ránézett. — Egytől őrségben vagyok — mondta Boa. — Aludnék egy keveset. — Menjetek — mondta Jaguár. — Ötkor felkeltelek benneteket.