A tulsó parton [antikvár]

Virradatkor nagy köd ereszkedett le a vízre és a köd szürke csendje alatt futott tovább a folyó ... Tovább futott... Egy kiálló kövön mindig újra csobbant az ár. Az alámosott topolyák mezítelen gyökerei közé beömlött a futosó hab, kiszaladt és ott is halkan szüntelen locsogott. A part felett sötéten tornyosuló állatforma körvonal hegyezte a fülét. A gomolygó homályból nehezen, lassan jöttek elő a fák. Később halványan megzöldült a köd a füzeken és felhősen feslett szét a tavaszi éjtszakán támadt rügybomlás. Már átvilágított a folyó elsikló teste a puha szürke párák alól. A kavicsos fövényen is világítani kezdett valami, mintha a víz egy mozdulatlan darabját partravetetten ott feledte volna. A nap megcsillant egy hanyattesett sisak homlokvasában s a halálfehér lucskos arc alatt kifénylett a szakadozó ködből a páncéling elnyúlt ezüstje. Felette árván csak egy nagy sötét ló állt őrséget. A parti sűrűben emberi hang kiáltott. A ló arrafelé nyúló pofával, segélyt hívón nyerített élettelen gazdája felett. Óvatosan többen jöttek elő a füzesből.