A torony/A piramis [antikvár]

első fejezet Hahotázott, állát fölszegve, ingatta fejét. Az Atyaisten robbant az arcába napfényglóriával a festett üvegen át, glóriával, amely együtt mozdult a mozdulatával, hogy kioltsa és lángra lobbantsa Ábrahámot, Izsákot, majd újra az Istent. Szemében a nevetés könnyeiben fényküllők, fénykerekek, szivárvány. Fölszegett áll, két kézre fogott toronymodell, félig hunyt szem: öröm. . . - Fél életemben erre a napra vártam! Előtte kecskelábú asztal, azon a katedrális modellje, szemben a kancellár, arca árnyék-sötét, az aggkor fakósága fölött. - Nem tudom, dékán uram, nem tudom. Rászögezte szemét a toronymodellre, ott, ahol Jocelin oly keményen két marokra fogta. Hangja denevér-vékony volt, s tétován tévelygett a káptalanház tágas, magas terében. - De ha kegyelmed úgy gondolja, hogy ez a kis fadarab. . . milyen magas is? - Tizennyolc hüvelyk, kancellár uram. - Tizennyolc hüvelyk. Igen. Legyen. Ez azonban, ugye, egy fából, kőből, fémből épült. . . - . . .négyszáz láb magas. . . - . . .építményt jelképez. A kancellár kilépett a fénybe, keze a mellén, és körülkémlelt. Fölnézett a fedélszékre. Jocelin a szeme sarkából nézte, s szerette őt. - Az alap. Tudom. Istennek gondja lesz rá. A kancellár rábukkant arra, amit keresett, egy emlékre. - Ó, igen. Majd öregemberes buzgólkodással az ajtóhoz, s azon át kicsoszogott. Híradást hagyott maga mögött a levegőben. - Matutinum. Hát persze'.