A Tigriskirálynék [antikvár]

PROLOGUS Neveink már rég a feledés homályába vesztek, szétszóródtak, mint hamu a szélben. Már senki sem emlékszik rá, hogyan olvastuk ki a titkokat a csontokból, már senki sem emlékszik a háborúkra, melyeket a nevünkben vívtak. A tekercsekre írt szavaink már rég kifakultak; az áldozatokról, melyeket hoztunk, többé nem mesélnek az általunk meghódított, fényűző udvarokban. Férjeink, fivéreink és fiaink tettei elhomályosították a mieinket, ahogy az első neisápuri csata idején a Hold felfalta a Napot. Mégis, nélkülünk nem létezett volna a birodalom, melyet férfijaink a magukénak mondhattak, sem a győzelmek, melyekről a dalok az Örökkévaló Kék Ég felé szállnak. Az volt a végzetünk, hogy szeressük ezeket a férfiakat, hogy velük együtt szenvedjünk és osztozzunk bánatukban; hogy világra hozzuk őket, a vörös orcájú, erős hangú csecsemőket, majd végül elássuk csontjaikat a földbe, miután a szent hegyek felé elindulva hátrahagytak bennünket, hogy megvívják háborúikat és megvédjék a szent zászlót. Erőnket az északi tavak vizéből, a déli Nagy Száraz Tenger tüzéből, a nyugati hegyek barna talajából és a keleti sztyeppék vad szeleiből merítettük. A négy égtáj szülötteiként, akár az évszakok, egyesültünk, hogy életben maradhassunk. Egy világban, melyet tűz világít meg és kardok uralnak, úgy függtünk egymástól, akár a levegőtől, melyet belélegeztünk. Akkor is szerettük férjeinket, fivéreinket és fiainkat, amikor a sztyeppéket vér áztatta és viharfelhők gomolyogtak fejünk felett. És egymást is szerettük - anyák, nővérek és leánygyermekek elszánt szeretete volt ez, mely a közös nevetésekből és könnyekből