A szent ember I-II. [antikvár]

Részlet a kötetből: "Egy ilyen nap igazán örömmel tölti el a szívet. Július kitűzte minden zászlaját; lángolt a nap és a sok pipacs; fehér pillangók kergetőztek, keringtek és méhek szorgoskodtak a tátikavirágok körül. A hárs éppen virágzásnak indult. Karcsú liliomok vetélkedtek a kert ágyásaiban a kardvirággal; az angol tearózsák puhán ölelték körül sárga szíveiket. Enyhe szellő lengedezett és lágy zümmögés duruzsolt Edward Pierson feje fölött, amint éppen hazatérőben volt magányos csatangolásából; a Tintern Abbey környékét járta be. Aznap reggel érkezett meg Kestrelbe, bátyjának, Róbertnek Wyeparti otthonába; útközben Bathban időzött egy darabig és már kissé meg is fogta arcát a nap, de csak alligalig, mint az már olyanoknál lenni szokott, akik igen sokáig éltek Londonban. Amint lefelé ballagott a szűk, bozóttal benőtt úton, egy valcer dallama ütötte meg fülét. Valaki zongorázott. Elmosolyodott, mert a zene volt legnagyobb szenvedélye. Sötét, őszbevegyült haja szabadon hagyta forró homlokát; szalmakalapjával legyezte magát a nagy hőség ellen. Homloka nem volt nagyon széles, de mégis magasnak hatott keskeny, hosszúkás arca mellett, melynek hosszúságát még fokozta a rövid, sötét, hegyes szakáll, modellül állhatott volna Van Dyck komoly, szelíd képeihez, nagy, szürke, világos pillájú, szarkalábas szemével, különös, a dolgok fölött nemlátón elröppenő tekintetével.