A szél tudja a nevem [antikvár]

Az Adlerek Bécs, 1938. november-december \ levegőben lehetett már érezni a közelgő tragédiát. Kora reggel óta a bizonytalanság szele söpört végig az utcákon, az épületek között süvítve, ajtók és ablakok rései közt beszüremkedve. „Ez a tél, már megjött", motyogta magát bátorítva Rudolf Adler, de mégsem foghatta az éghajlatra vagy a naptárra azt a nyomást, melyet hónapok óta érzett a mellkasában. A félelem amolyan csípős szemétbűz volt, mely megtapadt Adler orrában, és sem pipájának dohánya, sem borotválkozószerének citromillata nem enyhítette. Ezen a délutánon a szél által felkavart félelem szagától nem kapott levegőt, szédült és hányingere lett. Ügy döntött, lemondja a sorukra várakozó pácienseit, és korán bezárja a rendelőt. Asszisztensnője döbbenten megkérdezte, csak nem beteg-e. Tizenegy éve dolgozott mellette, ez idő alatt az orvos sosem hanyagolta el a kötelességét; következetes és pontos ember volt. „Semmi komoly, csak egy kis meghűlés, Gold-bergné. Hazamegyek", felelte. Rendet tettek a rendelőben,