A szél árnyéka [antikvár]

az elfeledett könyvek temetője Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon először vitt el az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. 1945 nyara már bontogatta szárnyait, s mi a hamuszürke égbolt alatt róttuk Barcelona utcáit. A Santa Mónica sétányra folyékony ezüstgirlandokat csorgatott a gőzölgő reggeli nap. - Dániel! Mindarról, amit ma látni fogsz, nem beszélhetsz senkinek - figyelmeztetett az apám. - Senkinek! Még Tomás barátodnak sem. - Még a mamának sem? - kérdeztem fojtott hangon. Apám felsóhajtott, majd szomorkás mosolya mögé menekült, amely üldözte egész életében, akár az árnyék. - Dehogynem - felelte lehorgasztott fejjel. - Előtte nincsenek titkaink. Neki mindent elmesélhetsz. Anyámat egy kolerajárvány vitte el nem sokkal a polgárháború után. A Montjuichon temettük el a negyedik születésnapomon. Nem emlékszem többre, mint hogy egész nap és egész éjszaka szakadt az eső, s amikor megkérdeztem apámat, miért sír az ég, ő hiába keresgélte a szavakat, nem tudott válaszolni. Hat évvel később anyám hiánya még mindig kísértett; a bennem üvöltő csendet akkor még nem tudtam szavakkal csillapítani. Apámmal egy Santa Ana utcai kis lakásban éldegéltünk a templomtér közelében. Közvetlenül a lakás alatt nyílt nagyapám boltja, ahol régi gyűjteményes kiadásokat és használt könyveket árult. Varázslatos egy bazár volt Apám biztosított róla, hogy egyszer az egész az enyém lesz. A könyvekben, amelyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi a kezem. Gyerekkoromban, ha nem jött álom a szememre, úgy altattam el magam, hogy a szobám sötétjében elsoroltam anyámnak a nap ese- i.t' il ¦ '.il ^ fí ! / i 7