A számkivetett [antikvár]

BEVEZETÉS 1917. A háború negyedik esztendeje. A nagy svéd mesemondóasszony ott ül värmlandi otthonában és gondolkodó, elmélyedő tekintettel figyeli a távoli harcot. Jóságos, szelíd szeme, amely máskor olyan csodálatos nyugalommal pihent az emberi gyarlóságokon, most ijedten rebben meg. A gonoszság, a bűn eddig se kerülte el figyelmét. Hisz emberek és társadalmak hibái merednek ránk írásaiból. De az ő jóságos, harmonikus lelke sohasem lázadozott ellenük, hanem egyszerű, természetes megnyugvással beillesztette azokat is a világrendbe a jó és a szép mellé. „Gösta Berling" talán közönséges kalandorrá vált volna másnak a kezében. Lagerlöf Zelmáéban a szélsőséges csapongó emberi természet áldozata csupán, aki még gonoszságában is rokonszenves marad. A „Halál kocsisának" züllött utasa legborzalmasabb pillanataiban sem visszataszító, mert ott lebeg körülötte a megváltó, tiszta szerelem. „Liljekrona" nyugtalanságban vergődő lelke megpihen a zene örök szépségeiben. És az ártatlanul üldözött „számkivetett" homlokán ott ragyog a tisztalelkű, bűnt nem ismerő asszony vigasztaló csókja.