A suttogó ajtón túl [antikvár]

1. fejezet PATRÍCIA SÍRT. Wallace Price pedig utálta azt, amikor az emberek sírtak. Apró könnyek, hatalmas könnyek, egész testet megrázó zokogás, nem számított. A könnyek feleslegesek és értelmetlenek voltak; a nő csak késleltette az elkerülhetetlent. - Honnan tudta? - kérdezte, mialatt az íróasztalon álló Kleenex-doboz felé nyúlt. Nem vette észre, hogy Wallace grimaszol. És alighanem így volt a legjobb. - Hogyan is ne tudtam volna róla? - kérdezett vissza Wallace, és összekulcsolta a tölgyfa íróasztalon nyugtatott kezét. Arper Aston széke nyikordult egyet, amikor hátradőlt, hogy felkészüljön arra, ami egy újabb undok színész-kedésnek ígérkezett, közben igyekezett nem fintorogni a fertőtlenítő és az ablaktisztító vegyes szaga miatt. Az éjszakai takarító alighanem kiöntött valamit az irodájában, amit jelenleg erős és átható vegyszerbűz lengett be. Emlékeztette magát, hogy ki kell küldenie egy körlevelet, amiben mindenkit emlékeztet rá, mennyire érzékeny az orra, és senki nem várhatja el tőle, hogy ilyen barbároknak való körülmények között dolgozzon. A redőnyöket már korábban leeresztette, hogy kirekessze az erős délutáni napfényt, míg a légkondicionálót maximális teljesítményen működtette, hogy ébren maradjon. Három évvel ezelőtt valaki megkérdezte tőle, hogy beállíthatnák-e a szabályzót huszonegy fokra, de ő csak nevetett. Melegben az ember könnyen ellustult. Aki fázott, az mozgott. Az irodán kívül a cég úgy működött, mint egy olajozott gépezet: szorgalmasan, hatékonyan, és a beavatkozás igénye nélkül, vagyis pontosan úgy, ahogyan Wallace szerette. Nem vitte volna ilyen sokra, ha állandóan külön-külön foglalkozott volna minden egyes alkalmazottal. Természe- \A SUTTOGÓ AJTÓN TtiL Mg