A sors játékai [antikvár]

Előszó Ez az írás a „Mint kavicsos part felé a hullám" c. regényem folytatása. Kérdezhetjük, hogyan is lehetne ezt folytatni? Hiszen két főszereplő meghalt, a harmadiknak beteljesültek a vágyai, boldogan él a családjával. Azt mondhatnánk, nem lehet olyan kérdés, hogy „mi lett volna, ha?" A múltat nem lehet megváltoztatni. De elfelejtkeztünk a sors játékairól, amiben az első kötet is bővelkedett. Most megpróbálom e játékokból kettőnek a hátterét kideríteni. Az egyik egyszerű: az első kötet végén lehetett azt gondolni, hogy Pedro nem veszett el a tengerben, a csónakban ülők kihozták őt. A másik eset bonyolultabb, a repülőszerencsétlenség Madeirán. A hatóságok azt állapították meg, hogy mindenki meghalt a robbanásban, egyetlen holttestet sem találtak. De mégis volt valami, ami nem derült ki? Erre igyekszem fényt deríteni, hiszen a sors útjai kiszámíthatatlanok. Az emberi élet irányítása kizárólag Isten kezében van. Tíz éves korom óta az volt a vágyam, hogy erdőmérnök lehessek. Ehhez minden feltétel adott volt. Jelesen érettségiztem, bizakodva mentem a felvételire, de nem vettek fel. Ezután az újabb felvételire készülve munkát vállaltam egy erdészetnél. Ott és akkor ébredtem rá, hogy az erdőmérnökség nem csak az erdei sétát és a madárdalt jelenti. Ez után kaptam olyan állásajánlatot, ami meghatározta az egész életemet. Mi volt ez, ha nem „deus ex machina?" (isteni beavatkozás). A későbbiekben is, amikor döntési helyzet előtt álltam, úgy éreztem, mintha valaki fogta volna a kezem, hogy a nekem szánt irányba vezessen.