A sólyom szárnyat bont [antikvár]

Prológus A Szél-hegy sziklás oldalán messze látott a szem, és magasba 1 emelkedett a lélek. A szikkadt füvek között árvalányhaj hullámzott, szőkeségét csak a gyepűrózsák és a tölgyek friss, tavaszi zöldje törte meg. A Zsíros-hegy, a Jegenye-völgy és az Aranyhegyi-patak ölelésében kirajzolódott a solymászok tucatnyi háza is, bár az ormon állva az ember nem lehetett biztos benne, hogy amit lát, az a valóság, vagy csupán az emlékek-álmok szövevénye. A vénséges mandulafa árnyékában pedig könnyen az az érzése támadhatott, hogy minden - a hegyek, az erdők, a pimpó és a csabaíre vérfű tövében motozó cickány - már a magyarok előtt itt élt, és létezésével ünnepelte a teremtés nagyságát. Minden időtlennek tűnt - a kézfejre hulló mandulaszirom csakúgy, mint az elhaló sóhajtás.