A reverenda fogságában [antikvár]

Olyan kifejezéseket használ, mint Idegpálya, Érzelmi Feldolgozás és Némi Eredmény a Vietnami Háború Veteránjainál. Azt mondja, bizonyos dolgokat jegelünk, mélyre raktározunk, nem emésztünk meg kellőképpen. Mintha flipper lenne a szemgolyóim mögött. Azt mondja, kövessem az ujját. Követem az ujját. A flipper karjait mozgató rugó megfeszül a homloklebenyemben. Arra kér, idézzem fel a jeleneteket. Idézzem fel, mintha egy ismétlődő videó lenne. Érted? Videó. Kézben tudod tartani, mi történjen. Megállíthatod, vagy tekerheted előre és vissza is. Az egész egy fekete-fehér film, nagyjából önéletrajzi: „megtörtént eseményeken alapul", ahogy azt szokták mondani. Magamat játszom; beskatulyázom magam a szerepbe, mondhatni. Tizenöt éves vagyok, és csúnya az arcbőröm. Csúnya az arcbőröm és hosszú a hajam: akkoriban Jim Morrison a Doorsból volt a példaképem, és úgy tartottam, hogy éjszaka, ködben és kellő távolságból épp úgy festek, mint ő. 1980-ban járunk. A punkság már javában tombolt, de nem volt abban a posztnukleáris, damaszkuszi útszerű fázisban, amelynek kezdetét oly gyakran tulajdonítják a The Clash, a Sex Pistols vagy a The Damned első lemezei megjelenésének. Legalábbis az izgága, kisfiús accringtoni srácok számára nem. Nekünk, nekem, a punk még 9