A nyomorultak 1-2. [antikvár]

Részlet a könyvből: "Ezernyolcszáztizenötben Charles-Frangois-Bienvenu Myriel úr volt Digne püspöke. Hetvenöt év körül járhatott akkor, 1806 óta töltötte be a digne-i püspöki széket. Noha nem tartozik elmondandó történetünk lényegéhez, talán nem lesz fölösleges, ha már csak a teljes pontosság kedvéért is, itt mindjárt említést teszünk azokról a kósza híresztelésekről és szóbeszédekről, amelyek róla keringtek, amikor az egyházmegyébe érkezett. Amit valakiről beszélnek, akár való, akár valótlan, gyakran ugyanolyan fontos szerepet játszik életében, kiváltképp sorsa alakulásában, mint az, amit cselekszik. Atyjától, aki az aixi főtörvényszék bírája volt, hivatali nemességet örökölt. Azt mesélték, hogy az apa, aki tisztségében utódjának szánta fiát, igen korán, tizennyolc-húsz éves korában megházasította, ami egyébként bírócsaládokban meglehetősen elterjedt szokás volt. Charles Myriel azonban, mint hírlett, nősítése ellenére sok megszólásra adott alkalmat. Alacsony, de arányos termetű volt, elegáns, vonzó, szellemes. Meglett férfi koráig mulatozással és udvarolgatással töltötte életét. Eljött a forradalom, torlódtak az események, a bírócsaládok megtizedelve, elüldözve, meghajszolva szerteszóródtak. Charles Myriel a forradalom első napjaiban Itáliába menekült. Felesége meghalt az emigrációban, régebben szerzett tüdőbaja vitte el. Gyermekük nem volt. Hogyan fordult azután Myriel úr sorsa? Vajon a régi társadalom összeomlása, saját családjának bukása, 1793 tragikus eseményei, melyeket az emigránsok távolból az iszonyat nagyításában még borzalmasabbnak láthattak, érlelték meg benne a lemondás és a magány eszméit? Avagy a szórakozások és barátkozások közt hirtelen érte valami titokzatos és rettentő ütés, amilyen olykor szíven találja és kiforgatja valójából azt az embert is, akit a létét fenyegető és vagyonát sújtó nemzeti csapások még csak meg sem ingathatnának? Senki sem tudta."