A mi Urunk népe [antikvár]

p Micsoda emberek nincsenek a mi Urunk népében! Nyikolaj Leszkov Egyszer csak felfedezed, hogy nem létezel. Szétestél ezer darabra, és mindegyiknek van saját szeme, orra, füle. A látásod fazettás lesz - minden fénysávban egy-egy kép a hallásod sztereó, a friss hó és a menza illata, összekeveredve a tropikus növények aromájával meg az emberek hónaljszagával, kakofóniát alkot. Fiatal korod óta gigászi erőfeszítéseket teszel rá, hogy véletlenszerű, idegen, ellesett mozdulatokból, gondolatokból, érzésekből összerakd az énedet, és úgy érzed, már-már ki is teljesíted önmagad. Még büszke is vagy egy kicsit az eredményre: különleges személyiségeddel életet leheltél egy bizonyos névbe-családnévbe, odaadtad ezeknek a semmit sem jelentő hangoknak az egyéniségedet, kivételes tulajdonságaidat. És akkor hirtelen beüt a krach! Csak egy rakás törmelék. Semmiféle egységes „én". Rettenetes felismerés: nincs semmiféle „én", csak úti képek, széttört kaleidoszkóp, és minden üvegdarabkában csak az van, amit kigondoltál, és ez az egész, esetleges szeméthalom maga az „én": egy vak öreg, aki imádja Beethovent, egy szép lány, aki örömtelenül, búskomoran viseli a szépségét, két vigasztalan öregasszony és egy kislány, Zsenya, aki rácsodálkozik a világ ostobaságára, titokzatosságára, hazugságára és gyönyörűségére. Éppen neki, Zsenyának, a szerző képviselőjének és küldöttjének köszönhetően igyekszik a szerző kiiktatni a saját rég megmerevedett nézőpontját, elkoptatott ítéleteit és véleményét,