A méz [antikvár]

Mondják, a Paradicsomban o mézfolyók hömpölyögnek Két nap. Ennyi elég volt ahhoz, hogy meggyőződjön róla, újra rá tudna találni a városra, úgy, ahogyan húsz évvel korábban elhagyta. Éjféltájt érkezett, az egyetlen bukaresti gyorssal, amelyik megállt 0.-ban is; bizalmatlanul árta be a virágzó gesztenyefákkal és esőmállasztotta falú lázakkal szegélyezett, kövezett utcákat. Megmászta a százhuszonegy lépcsőt, mély hirtelen ért véget a bábos órájú templom közelében, gondolatban számlálta őket, egyetlen dologra ügyelve: vajon fent — a tenyérnyi, kopár íöldda-rabkán, a lépcsőről nézve fenyegető és szürke fal mögött —, találna még vagy sem üvegtörmeléket, tudván, hogy minden évben felgyűlt ott. A kamaszok, hogy férfiaknak tessenek, minden tavasszal odamentek és összetörtek a szürkéskék kövön egy-egy tele üveg italt, hogy aztán szétszóródjanak, félve vagy lelkesen (ki tudja?) a száraz tölgylevél és nyirok illatú temetőkertben, s ott elszívják a nagyobb testvéreiktől csórt cigarettákat, és képzeletbeli erotikus történeteket meséljenek egymásnak. Biztonságban érezte magát, midőn cipőjével arrébb rúgott egy csörömpölő üvegdarabot; tehát megmaradt a szokás — vajon mekkora üvegtörmelék dombok gyűlhettek össze az eltelt évek során? — ; megkerülte a templomot, s máris kint volt a kihalt, de ismerős téren. A könnyedén kanyarodó kisutcát a Sárga Ház ablaka alá kiakasztott lámpás világította meg, mint annak idején, amikor kamaszéveit töltötte benne. Mindjárt a háború után költöztek ide, 1946 nyarán, a Moldovában dúló aszály rémületével a lelkükben. Akárhogy is, elhagyták a kulipintyókkal teli városkájukat, ahol egy obsitos repülőszerelőnek nem akadt már munkája, s mert itt azzal kísérleteztek, hogy lábra állítsák a háború pusztította, zilált ipart. A város félig-meddig üresen állt; a régi lakosok nagy része elmenekült, illetve