A malakkai asszony [antikvár]

Borítók sarkai kopottasak.
Néhány ​évvel ezelőtt sokat utazgattam Indiában. Rahajangban megnéztem a város határában lévő kis állatkertet. Őszintén szólva, ez nem is állatként, hanem az elevenen elfogott állatok lerakata. Önkéntelenül arra gondoltam, hogy egy nappal előbb talán még a járatlan őserdőkben, a karcsú pálmák és gumifák közt lestek zsákmányaikra a bambuszketreceikben izgatottan fel és alá szaladgáló, vérfagyasztóan ordító tigrisek. Egy keskeny öböl választja el az őserdőt a kerttől. Színpompás tollazatú, gyönyörű madarak vágyódva emelgették szárnyaikat az azúrkék ég felé, de kalitkájuk sűrű rácsába csapódva, tehetetlenül estek vissza. Szívesen nézegettem a mókás, ugató, pókkarú majmokat. Teletömködtem kabátom zsebeit mogyoróval, hogy kedvenc csemegéjükkel kedveskedjem nekik. Az állatkert valósággal ránehezedett a keskeny öbölre. Mögöttem – autóval alig húsz percnyi távolságra – civilizált város terült el, ahol egyesítve volt a kultúra minden csúnyasága és minden kényelme. Előttem pedig, – alig puskalövésnyire – az udaigori maharadzsa titokzatos, csodálatos őserdeje. Vissza akartam térni az autómhoz, még egy búcsúpillantást vetettem a komor tájra. Csak most vettem észre a nagy szürke foltot képező háztömböt. Vajon miért építették? Milyen célt szolgál? Megigazítottam a távcsövemet, hogy jobban láthassam. Szemlélődésemet rekedtes hang zavarta meg.