A Magdolna nővérek [antikvár]

Amikor az Irish Crime magazin számára kutatni kezdtem a fiatal lányok sérelmére elkövetett visszaéléseket a rettenetes Magdolna mosodákban, még sejtelmem sem volt, milyen szörnyűségek fognak feltárulni előttem. Óhatatlanul felmerült a kérdés: hogyan maradhatott rejtve ilyen sokáig ez az intézményesített törvénytelenség? Vajon a „ne szólj szám, nem fáj fejem" kifejezésben összegezhető sajátosan ír magatartás tette volna lehetővé, hogy a kimondhatatlan kényelmesen tenyésszen tovább, párhuzamosan a szokványossal? Írország legtöbb nagyvárosában voltak Magdolna menhelyek. Ezek a gyászos intézmények a társadalom kellős közepén terpeszkedtek. Ma olybá tűnik, hogy a társadalom egyszerűen nem vett róluk tudomást. Írország a huszadik század java részében ijesztő, papi irányítás alatt álló ország volt, ahol a merev erkölcsi szabályokat áthágó szerencsétleneket a lehető legszigorúbb büntetéssel sújtották. Nekünk is megvolt a magunk tálib teokráciája. Mint fölfedeztem, serdülő lányokat akkor is mocskos pszichiátriai kórházakba vagy Magdolna menhelyekbe lehetett bezárni, ha szexuális erőszak áldozatai voltak. A bűnöst védelmezendő kellett lakat alá zárni őket. Lányok ezrei élték le nyomorúságos életüket efféle helyeken, s amikor meghaltak, testüket tömegsírokba vetették. A mosodák, az ipariskolák és javítóintézetek ma már zárva vannak, de e szégyenletes múlt miazmája, még mindig a levegőben terjeng.