A lótusz virágai [antikvár]

Részlet: Prológus Több percembe telt, hogy felfogjam az orvos által közöltek jelentőségét. Az első pillanatokban szavai valós jelentés nélküli, könyörtelen hangok egyvelegét alkották csupán, akár az éjszakai viharban egymást követő dörgések. Csak lassacskán kezdett kegyetlen jelentésük összeállni a fejemben, míg a tudatom végül felfogta a bennük lévő szörnyű ítéletet. - Nagyon rossz hírt kell közölnöm önnel - sóhajtott Évora doktor. -Előrehaladottabb a betegsége, mint gondoltuk - mondta részvéttel teli hangon és tekintettel, mintha csak egy elítélttel kellene szembenéznie. Kezében szorongatta a rengeteg labor- és egyéb vizsgálat eredményét, amelyeknek az utóbbi hetekben vetettem alá magam, mintha csak benne foglaltatna az esküdtszék döntése. - Ez pontosan mit jelent, doktor úr? - kérdeztem. Az orvos állta szorongással teli pülantásomat, és igyekezett még lágyabb hangon válaszolni, mintha a közlés módja bármennyire is enyhíthetné a mondottak tartalmát. - Legjobb esetben is csak hat hónapja van hátra. Nagyon sajnálom -sóhajtott fel. A zavarodottság szinte megbénított. Hallottam, de nem értettem a szavakat, vagy talán értettem, de nem hallottam őket. Olyan volt, mintha egy rémálomban suttogták volna el az ítéletet. Azt gondoltam, biztos mindjárt felébredek, és az egész szörnyűség semmivé foszlik, akár a hajnali köd. De jaj, nem álom volt! Ahogy zuhantam vissza a nyers valóságba a hitetlenkedés és a tagadás fázisa után, elkezdtem szembenézni a könyörtelen ítélettel. Emlékszem, arra gondoltam, hogy ütött az utolsó órám, és egyedül állok szemben az örökkévalósággal. Elképzeltem, ahogy a végtelen éjszaka körülvesz fagyos ölelésével, én pedig semmivé leszek. 17