Bővebb ismertető
Elmosódott férfiarcot látunk, amelyre ezüstport szitál az idő. Szívességet tesz minekünk, és kegyesen úgy felejti ezt a kompozícióját. Hiszen hosszan is bámuljuk. Erősen hunyorgunk is, remeg a szemünk pillája. Szemünkben a csipa fényes por lesz, pereg ezüstösen, amerre járunk. Mert sokfelé járunk. Gomolygó köd, tábori őrszem, nadályos láp, gyereklány teste utunkat nem állhatja. A hússal incselkedünk is, a lélekre rálehelünk. Az emberi beszédet érteni véljük. Az emberszív ablakán belátunk. Sokan vagyunk és elegen vagyunk. Viszont sokra mégsem vágyunk. Csak annyira éppen, hogy úgy is legyen, ahogyan sohasem volt. Mégsem röptetjük a fantáziát. Csak éppen szabadjára engedjük, akár a szívdobogást. Fájjon, aminek szabad fájnia. A mesélés nem fáj. Hanem az emberi mélabú keserű mézét a nyelvünkön érezzük a szavak virágzása közben. És ez az affekció igencsak hasonlatos az időjárás zabolátlan természetéhez. Esik, nem esik. Zúg a lomb, nem zúg. Ragyog az ég, nem ragyog. Csak a fáktól, füvektől látszik a szél. Nem azt tudjuk, miért száll a szomorúság. Szavak és mondatok puszta-ságában utazunk. Es nem az út és nem is a kedvünk lesz az, ami véget vet ennek az utazásnak. Talán csak egy semmi könycsepp lesz.
S akkor ez éppen elég is lesz.
De azt is meg kell kérdezni, kicsoda az embernek a testvére. Nagy és bozontos fejet látunk, méla tekintetű, dióbarna szemek-