A kastély [antikvár]

„Ha sokat bámuljuk az eget, a mindenség egyszer csak megnyílik előttünk, és utána minden nagyon egyszerűvé válik." — mondta egyszer nagyapám, aki szőlőkötözés közben gyakran felnézett az égre. Nem igazán értettem akkor, mit is keres ott, de ezt a szokását hamar eltanultam. Gyermekként sokszor ültem egy hatalmas platánfa tövében és bámultam a bárányfelhőket a mindenség kapui előtt, ám nagyon rozsdás lehetett az a kapu, mert nekem sehogyan sem akart kinyílni. Egy idő után aztán áthelyeztem a tekintetemet a kastély épületére, amely megkopott szépségében is tekintélyt sugárzott. Szerettem megfigyelni, minden apró kis szegletét. Halványsárga ódon falak. Ki tudja, mennyi titkot rejtenek? 10 évesen egy zsebes vászonnadrágban és fűzős tornacipőben arról álmodoztam, hogy igazi hercegkisasszony vagyok, rózsaszínű csipkeszalaggal a hajamban. Néha ugrásra készen vártam, hogy egy szolgálólány bármelyik pillanatban kitárja az erkélyes szoba ablakát, hogy ebédre hívjon. Az árnyas lombos fa alatt még a selyemruhát is megrajzoltam, amit egy nemes kislánynak iUett viselnie akkoriban. Tele volt fodrokkal, buggyos ujjal és mindenütt világoskék masnik lógtak rajta. Lerajzoltam magam a földig érő ruhába, két nagy copffal, gyönyörű csipkekesztyűvel, de a mustársárga szeplőkről az orromon nem kívántam megemlékezni. Ez alapvetően teljességgel érthető, Íriszen senki nem emlékezik ilyesmire, főleg ha „tojásszeplőnek" csúfolták gyermekkorában. Ezért