A kancsuka [antikvár]

Részlet a könyvből: Messze-messze-országban, amely végtelenbe vész a ködös, komor téli éjszakában, de felragyog és messzeragyog a nyári nap sugárözönében, hallottam én ezt... Valahol messze, ahol nóta fakad a nép gyermekének ajakáról és szél szárnyára kapva, röpíti a dalt - ott hallottam én ezt. Vén emberek beszélték el a történetet. Heverésztem az őszi ugaron és kuporogtam a hívogató, imbolygó lángú pásztortüzek mellett. Harmattól - a föld könnyeitől - nedves, illatos mezőkön láttam és hallottam őket - az öregeket... Az öregek elmentek már e földi térekről. Hanem amit elbeszéltek, él még mindig és élni fog - mert igaz. Ismeri ezt a történetet a rutén ember. Ha ott éri az éjszaka a Petro-csúcson, akkor nyugtalan lelke csapongva menekszik a titokzatos éj sötétjéből. Repeső szeme átfúrja a hegyszakadék mélységét, amelyben kisértő árnyalakok bujdokolnak. A rutén háromszor vet keresztet mellére és homlokára, félőn mormolja: "És ne vigy minket a kísértetbe..."