A hurok [antikvár]

Részlet: FRANCIS CARCO A francia színpad hallgat: az az egyenes vonal, amely Dumas filstől Henri Becque-en át Porto-Richeig vezet, hirtelen megszakadt, az új formát kereső új vonal pedig már adott ugyan például Sarment-féle sikereket, de e sikerek pontjáról még nem tudott elmozdulni. Annál nagyobb az elevenség a regényben. Hosszú sorban sorakoznak egymás mellé a legkülönbözőbb talentumok. Marcel Proust, Paul Géraldy, Edouard Estaunie, Francis de Miomandre, Chateaubriant, André Lichtenberger, Jósé Germain: mind olyan nevek, amelyek a mai francia elbeszélő prózát jóval magasabban tartják, mint Verneuil és a hasonlók a szinpadot. Az új francia könyvek, bármennyire különbözzenek egyéni modorban, művészi hitben, fajsúlyban és ösvényben, feltűnően hordoznak egy többnyire túlnyomó vonást magukban: az analitikus hajlandóságot. A háború utáni korban ezt nem nehéz megérteni, különösen oly céh műveiben nem, amely a viviszekcióra különben is hajlamos nagyokat sorol ősi mesterei közé. Az ember lényének a háborúban kifordult mélyétől megborzad az intellektus és elhűlve ül neki a napfényen vérző zsigerek rejtekei között a borzasztó hibákat megkeresni. Ha ehez még hozzávesszük Freudnak a modern világirodalomra minden országban gyakorolt hatását, nyilvánvaló, hogy mi gyűjti ezeket a franciákat új irodalmuk laboratóriumába, ahol mintegy kollégiumszerűen ülnek egymás mellett a mikroszkópok fölé hajolva és bámulatos kézügyességgel készítik a legfurcsább helyzetek betegségéből kiemelt emberi lélek pontos szövetpreparátumait.