A fjordok leánya [antikvár]

A soha le nem nyugvó nap kisérteties, fehér világítással vonta be az ősi Hardanger-fjord mögött elterülő szálfaerdőt. Hajnalodott. észak felől ezernyi szinpompával ragyogta be az aurora borealis az égig nyuló hatalmas sziklafalakat, melyek fekete árnyékot vetettek az ezüstösen habzó tengerre. Csend volt; csak a hullámok közé ugráló fókák csobbanását, a havas mezőkön szaladgáló hótyukok halk csipegését kapta szárnyaira a suhanó tengeri szellő. Az apró viking-falu cölöpházsora kihaltnak látszott; még kutyáik is elnyulva feküdtek a kialakult őrtüzek zsarátnoka mellett, vagy a tornácba huzódva, a felhalmozott rénszsarvasbőrök közé bujtak. Odabent, meleg takarók alá bujva, prémbundáikba burkolódzva, aludt az egész falu. A szirtfok tövében álló hatalmas cölöpházban pislákoló fókazsír-mécses fénye egy ősszakállú, agg emberre esett, ki a mennyezet szuvas gerendáit bámulta s a legkisebb zajra, mely kivülről hatolt feléje, felkapta a fejét. A szomszédos ágyon öreg anyóka aludt pihegő mellel; lábai előtt, egy hatalmas medvebőrön, állatprémekbe burkolva, feküdt leánya, hogy kéznél legyen, ha válságosabbra fordulna állapota. Két hónapot töltöttek már el örökös várakozásban. Távol volt a törzs büszkesége, az öreg Thorvald daliás fia, a dragsu-i vikingtelep leendő főnöke, aki két holdhónappal ezelőtt a trondhjemi rénszarvas mezőkre indult.