A Fehér-patak útja [antikvár]

Itt élünk Európában, a 46. szélességi és a 26. hosszúsági körök metszéspontjának közelében, hol szilaj lelkiismeretességgel építgetjük életünk kártyavára köré a biztonságos védőfalat, kerítést, árkot is sokszor felvont hidakkal. Építjük személyiségünk tégláiból, egyéniségünk cementjéből, mely nem hasadozik szét az első idegen fuvallatra, bizakodunk, hogy a viharnak is ellenáll, mert építőkockái erősebbek az utak vonzásánál, erősebbek mi magunknál is, mivel szellemanyaguk összetörhetetlen - édesanyánk, szerelmünk, barátunk óvó szava az, és az első itthoni fecske, az érkező gólya, a kékberek meg a sárga kankalin üzenete tavasszal, és a nyári zápor hangja, fanyar földillata, és az őszi kikerics lilája, és a szélhordta hótorlasz alakja,,, és felsorolhatatlanul sok más ismerős hang, szín, forma, melyekből védelemmé és biztonsággá szilárdul az a védőburok. Én hiszek benne, hogy otthont nyerhessek általa magamnak a világban. Megható? Az is! Ám valahányszor elérzékenyülök, eszembe jut, hogy „nem a falak védik a várost, hanem a férfiak". Nem tudom, hol voltak ezek a férfiak, amikor omlottak a falak: felrobbantották a régi városházát, lebontottak utcákat, az iskolám (ma Petőfi Sándor iskola) tágas udvarát megcsonkították, hogy helyébe tömbházat építsenek; a férfiak