A fehér barát [antikvár]

Ki zörget odakinn? Senki sem felelt és a zörgetőkalapács sem mozdult többé a kapun. Mióta az eltévedt lovas közelért, az erdős gerinc kis tisztásain szétszórt kunyhók bujkáltak elő a gyöngülő világosságból. Valami árva hegyi falucska lehetett a hely. A fák között már egy négyszögletes, zömök torony homályos körvonala is látszott, alatta csendes kőépület falainak verődött az esti szélben lebegő lomb. A mélyen lehajló ágak árnyékában, néhány szürke kőlépcsőnél, alacsony kapu sötétlett ki a félköríves boltozatból. Aki belül volt, félszemét a kapufába vágott keresztformájú világítónyíláshoz szorította és figyelmesen kémlelte az utast. Sehogysem értette, miért nem zörget újból, ha már olyan régen vesztegel. „Békességes tűrő embernek látszik," - gondolta magában s a bezárt ajtó mögött még egy Miatyánkot mondott a saját lelke üdvösségéért és azért is, hogy a másikat próbára tegye. De amannak odakinn aligha volt sietős a dolga. Mióta lenyúlt a zörgetőkalapácshoz, mozdulatlanul, hajlott háttal ült a nyeregben és úgy bámészkodott, mintha elfelejtette volna, mire vár. A fékszár lefele fordult a kezéből. Elvétett lassú pillantásai érzéketlenül ütődtek bele az erdei fákba. Nem fogta fel, amit nézett és arra sem gondolt, hogyan vetődött ő el ide a völgyek fölé.