A fegyver neve: ember [antikvár]

„Kiskanizsa szép helyen van, mert a templom közepett van." -mondja a népdal, amelyet dúdolgatok éppen. Bennem különösen szép helyen van, a szívem legmélyebb zugában, ahonnét soha, semmi és senki nem fogja tudni kitépni. Fogalmam sincs, tudod-e, hol van pontosan Kiskanizsa, nem tudom, mit hallottál róla. Azt biztosan, hogy sáskáknak hívják az embereket, akik idevalósiak, hogy szorgosak, hogy összetartoznak. Biztosan tudod, merre keresd a térképen, hiszen Kanizsát mindenki ismeri de nem tudhatod róla azt, amit én mdok, akinek a szívében egy külön zug van fenntartva, csak neki, csak ennek a parányi, mégis olyan gazdag helynek. Hogy miben gazdag? Vagy miben volt gazdag? Szeretetben Nevetésben Lüktetésben. Ha lehunyom a szemem, még mindig látom a régi utcákat, amelyek gyerekzsivajtól voltak hangosak. A mi zsivajunktól. Reggeltől estig, hol csak üldögélve az árokparton és pásztortáskából csengőt készítve, hol hangos visítás keretében biciklizve, egymást egy maréknyi bogánccsal üldözve (sokszor csak az oUó szabadította meg derékig érő hajamat a bogáncs-záportól), hol elkóborolva a közeli mezőkre, ahol aztán ágakból és mindenből, amit találtunk, bunkert építettünk. Szerettük egymást, minden gyerek, a környékbeli utcákból is, aldkkel egjKitt töltöttük a mindennapjainkat. Aztán szerettünk este hazatérni, oda, ahol megdorgáltak, amiért egész nap elfelejtettünk hazamenni, de tudtuk, hogy valójában nem haragudtak ránk.