A falon csillag és kereszt... [antikvár]

PROLÓGUS Szorongással, mégis megbékélt kegyelettel kezdek könyvem írásába. Nem véletlenül választottam épp a mai napot arra, hogy e számomra lelki missziót jelentő feladatba kezdjek. Családi naptárunkban minden évben szomorú dátum szeptember 30. 1975-ben, negyvenöt esztendővel ezelőtt, e napon súlyos tragédia rázta meg a magyar közvéleményt, de legfőképp tizenegy magyar családot, köztük a miénket. Nem tudok és nem is akarok a többi áldozat hozzátartozóinak érzéseiről gondolatokat formálni. Nem akarom újra és újra leírni mindazt, amit már ezelőtt százszor, ezerszer leírtak, elmondtak, megvitattak nálam sokkal okosabb és hozzáértőbb emberek. Szándékom szerint a saját lelkemben megbúvó gondolatokat szeretném átadni e borzalmas eset kapcsán. Tudom jól, az elmúlt évszázad szinte egyetlen családot sem hagyott érintetlenül hazánkban, sőt egész Európában. Sokan vesztették el szeretteiket háborúkban, üldöztetésekben, éhínségben vagy politikai megtorlások következtében. A mi családunk egy ideig kivétel volt ez alól. Már-már azt hittük, az elmúlt évszázad összes borzalmát sikerült túlélnünk, azt hittük, mi olyan szerencsés csillagzat alatt születtünk, hogy a történelem nem követeli egyetlen szerettünk életét sem. Rokonaink közül senki nem végezte gázkamrában, senkit sem lőttek a Dunába. Szerencsénk volt, mert a kor és a térség „vezető" ideológiája szerint, születésünk okán mi pont nem tartoztunk a „bűnösök" közé. Nem volt elesett katonánk sem a Don-kanyarnál, sem egyéb csatatéren, pedig a legvadabb időkben bizony több hozzátartozónk is vívta értelmet-