A berlini árva [antikvár]

í; ÍJ ELSŐ FEJEZET KA BERLIN, 1946. MÁRCIUS A dzsip fékcsikorgása fülsértő sikolyként verte fel a hamuszürke város csöndjét. Kate szorosan behunyta a szemét, és görcsösen markolta a fagyos berlini utcán haladó jármű hátsó ülését, azaz fapadját. Lélekben már felkészült rá, hogy a haldokló sas vijjogását idéző, metszően éles, atavisztikus hang után vérfagyasztó, fémes csattanást, majd halk, távoli szirénázást fog hallani. Mint az apja tíz évvel ezelőtti, végzetes balesetekor, amely holta napjáig kísérteni fogja. Az amerikai haditudósítók kis csapatát szállító dzsip megállt. Üstökösként hasított a gyenge délutáni ködbe a reflektorok sárgás fénycsóvája. Kate csak akkor vett levegőt, amikor a kocsi már hosszú másodpercek óta nem mozdult, és sem csattanást, sem szirénavijjogást nem hallott. Nyelvébe harapva visszaparancsolta az emlékeit a helyükre, és inkább a régi, patinás, de már romos rezidenciára koncentrált, amely előtt megálltak. A kertben, amely egykor csoda szép lehetett, hó borította a bukszust és az örökzöldeket, a díszes főkapu pedig tárva-nyitva állt, mintha beinvitálná az embereket a hideg utcáról. A háború előtt tényleg barátságos, vendégcsalogató hely lehetett a vörös téglás, oszlopos ház. Kate szinte látta,