A béke kálváriaútján [antikvár]

(Gróf Apponyi Albertnek, a magyar békedelegáció elnökének levele a könyv szerzőjéhez. - „Az a pár hónap, amelynek történetét ez a könyv tartalmazza, életem legjelentősebb korszakai közé tartozik.") Igen Tisztelt Doktor Úr! Azt kívánja tőlem, hogy a Párizsba küldött, Neuillyben internált magyar békedelegáció táborából írt és most összegyűjtött tudósításainak kötetéhez előszót írjak. Ez a kívánság amilyen természetes (minthogy én voltam ama delegáció elnöke) az Ön részéről, épp annyira teljesíthetetlen az én szempontomból. Ismerem ugyanis azokat a tudósításokat, és így tudomásom van arról az arcképsorozatról, amelyben a delegáció vezető egyéniségeit a közönségnek bemutatja, köztük csekély magamat is, mégpedig oly módon, hogy amikor ezt a könyvet bevezetném, önnönmagamnak látszanék reklámot csinálni. Teljes lehetetlenség tehát, hogy a kívánt előszót megírjam. Pedig kár, mert az a pár hónap, amelynek történetét tartalmazza, életemnek - de úgy hiszem, mindnyájunk életének, akik ott együtt voltunk - legjelentősebb korszakai közé tartozik, és szívesen mondanék el róla egyet-mást. Alapjában keserves korszak. Fölfegyverezve a megdönthetetlen érvek sokaságával, bízva ez érvek erejében, de a magunkéban is, ha alkalom adatnék azoknak felhasználására, tudva azt, hogy várakozással tekint reánk egész Magyarország, hogy reánk van bízva az ország sorsa, történelmének legválságosabb órájában: tehetetlenül ültünk a Château de Madridban, vagy sétáltunk a Bois de Boulogne-ban (hogy ezt szabadon tehettük, még különös kegy volt), Párizsba detektív kíséretében benézhettünk, kirakatokat bámulhattunk, sőt pénzünket is ott hagyhattuk bevásárlásokban, de arra, hogy érveinket összemérjük ellenfeleink érveivel, hogy állításaikra reápiríthassunk, tetteiket reájuk olvashassuk, soha alkalom nekünk nem adatott. A jámbor hazai közönség pedig itthon azt képzelte, hogy mi ott a zöld asztal körül ülve a nemzetek aeropágja előtt összemorzsoljuk őket, diadalra juttatjuk igazainkat, felemeljük nemzetünket. Hiszen így is lett volna, és épp azért kerültek minden tárgyalást, mert amire eleve el voltak határozva, az egy percig sem állhatott volna meg a diszkusszió kereszttüzében. Mi tehát emésztettük magunkat internáltságunkban, melynek elzártságába még magánlátogatás sem hatolhatott be a legutolsó napokig, tehetet-