Miért jöttél utánam, királykisasszony? [antikvár]

valamelyik európai főváros felett egy nyugalmas őszi napon egy léghajót láthattak a járókelők, úgy négyszáz méter magasban. Amit pedig a Járókelők nem láthattak: a léghajóban egy negyvenes férfi álldogált és a távolba merengett, a lábánál egy asszony ült, félig fekvő pózba csúszva, hátát a hajó egyik oldalának támasztotta és igen keserűen nézett egy csecsemőre, aki mellette feküdt a földön és két kezével egy felhőt markolászott. És amit a járókelők szintén nem láthattak és ami ennélfogva örökre az angyalok titka marad: ez a csecsemő ebből a felhőből szopott, orrocskája úgy fúródott a habos testbe, mint szülinapi tortába. Mellette az anya emlői féltékenyen ringtak, ahogy a léghajót remegtette a szél és az angyalok, cikik éppen arrafelé szálltak, megrémültek a szavaktól, amiket az anya szájából hallottak és dundi felhős arcuk fintorrá változott és lezuhantak a földre, igen, oly nagy volt e szavaknak a súlya, hogy lerántották az angyalokat a földre, akik azóta úgy élnek, mint az emberek, házat vettek, esznek, isznak, ürítenek a házukban és hallgatóznak. Mit akarnak hallani az angyalok? Szavakat, melyekről zsinórok lógnak, mint a luftballonokról, hogy rácsimpaszkodhassanak a zsinóros szavakra, mert vágynak ők vissza az otthonukba, amit nem ők rendeztek be, mégis az övék. Béke addig nem lesz a szívükben.