Jövőnk a múlt [antikvár]

ELŐSZÓ Sok történetet hallottam életemben Oroszországról, magam is meséltem már jó néhányat. Tizenegy-két éves lehettem, amikor édesanyám felvilágosított, hogy a Szovjetunió egy totalitárius állam. A nácizmushoz hasonlította a rezsimet, ami egy szovjet állampolgár szájából elképesztő kijelentés volt a hetvenes években. A szüleim pedig mindig azt mondták, hogy a szovjetrendszer örökkön-örökké fennmarad, ezért kellett elhagynunk az országot. A nyolcvanas évek vége felé, mikor fiatal újságíróként dolgoztam, a hivatalos narratíva szerint a szovjetrendszer megingott, majd romba dőlt. Egyike voltam azoknak az újságíróknak, akik lelkesen dokumentálták, ahogy az ország megtette az első tétova lépéseit a demokráciához vezető szabadság útján. Harmincas-negyvenes éveimet azonban azzal töltöttem, hogy az igazán meg sem született demokráciának a hattyúdalát dokumentáljam. Sokféleképpen értelmezték az akkori eseményeket. Sokan meg voltak győződve róla, hogy Oroszország csak hátrafelé tett egy lépést, amikor látszólag kettőt lépett előre a demokráciához vezető úton. Volt, aki Vlagyimir Putyint és az orosz titkosszolgálatot, a KGB-t hibáztatta, míg mások az úgynevezett orosz vasököl imádatára hivatkoztak. Végül volt, aki felületesen a zsarnokoskodó Nyugatra mutogatott. Egy ponton őszintén hittem, hogy az én történetem a putyini rendszer hanyatlásáról és teljes összeomlásáról fog szólni. Nem sokkal később másodszorra is el kellett hagynom Oroszországot, ez alkalommal középkorúként a gyerekeimmel. Ahogy édesanyám egy-